A metró korleletei: pénztárca, tisztítószer, vaspor
Beszélgetés Tari Gáborral és Zalakovács Józseffel
Jelenleg mindketten a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen oktatnak, annak Rajzi és Formaismereti Tanszékén, az Építészmérnöki karon. Anno az M3-as metró állomásainak művészi dekorálásában is együtt vettek részt Nemcsics Antal festőművész irányítása alatt.
Mindketten ma is aktívan alkotó festőművészek, akik a tanítás mellett művészeti tevékenységüknek, tudományos munkásságuknak szentelik életüket. Szívesen emlékeznek vissza a régi időkre, néhány történetet velünk is megosztottak, amit továbbadunk olvasóinknak.
A beszélgetésre az egyetem épületének tetőterében, a Rajzi és Formaismereti tanszéken került sor.
„A természet rendjét tükröző szépség harmóniája a művészi szabadság égisze alatt az, ami a Műegyetem Rajzi és Formaismereti Tanszékének ars poeticája” - olvasható tanszékük honlapján. Hogyan emlékeznek vissza a kezdeti időkre, érzékelték ezt a fajta szellemiséget, amikor tanítani kezdtek itt?
Zalakovács József
Az esztétikum megjelenítése a „köz-kultúrában”, amit mindenki lát. Fontos a felhívó, nevelési szándék, mivel egyetemi oktatók vagyunk… de nemcsak ezért. Mind a kettőnknek ugyanaz volt a mestere, a Képzőművészeti Főiskolán az ő keze alól valók vagyunk, sőt még egy kollégánk is…
Tari Gábor
Mondd ki a nevét!
Z. J.
Nem titok, Gerzson Pál osztályába jártunk. Igaz, abban az időben, amikor a Gábor, mármint a Tari tanár úr idejött, én már majdnem 10 éve tanítottam.
T. G.
Hét.
Z. J.
Akkor hét. Nagyon örültem, hogy a sok idősebb kolléga között végre feltűnt egy fiatalabb, így ismerkedtünk meg. Visszatérve a kérdésre, azt tudni kell, hogy ezen a tanszéken sokkal több volt akkoriban a képzőművész, mint az építész. Sok minden megváltozott mostanra, régen keramikus, szobrászművész is tanított nálunk, azaz fontos volt a komplex művészi formanyelv és látásmód! Amikor 1983-ban idekerültem, Nemcsics Antal tanár úr mellé osztottak be, mint fiatal tanársegédet, közel 10 évig oktattunk együtt. Mivel a rajztanítás hozzám közelebb áll, mint a színdinamika, amit a Tanár úr kutatott, így helyettem Gábor lett a tanársegédje én pedig az évfolyamfelelőse az első éveseknek.
T. G.
Igen, ez így van, Nemcsics tanár úr nyugdíjazása után én vittem tovább ezt a tantárgyat. Azt a Jóska nem mondta, hogy ő még alakrajzot is oktat, ami az építészeknek szintén egy kuriózum - viszont alapműveltségi fontosság az ember és a tér viszonyában.
Fotók: Horváth Bence
Beszélgettünk Nemcsics Antallal is [lásd az interjúsorozat előző részét], ő is megemlítette az egyetemi munkásságát, az itt eltöltött időket. Külön beszélt a színdinamikáról, amit Önök is oktatnak. Hogyan lehetne ezt közérthető módon definiálni?
Z. J.
A színdinamikai órákat a festő kollégák tartják a diákoknak, többek között a Gábor és én. Jómagam, ezalatt a több, mint 30 év alatt, amióta itt vagyok sok száz diákot vezettem be a színek változatos világába. Végig tanítottam színdinamikát is.
T. G.
Komoly létszám ám ez, amikor Norvégiában említettem, hogy olyan 200 ember jár az előadásaimra, elkerekedett szemekkel néztek. Hiszen ott akkor is alkalmaznak egy tanárt, ha egy évben senki sem veszi fel a témáját, addig szabadon kutathat.
Visszatérve a színdinamikára, ezt tulajdonképpen a Nemcsics tanár úr hozta be a köztudatba, bár a színek és a színek környezetre gyakorolt hatása mindig foglalkoztatták az embereket a történelem során. Említhetném például Goethe munkásságát, aki elsősorban szín-szakembernek tartotta magát, nem költőnek, ami furcsán hangozhat. Néhány éve egy kiállításon a Budai Várban, saját szememmel láttam a színtani jegyzeteit, a prizmáit, amivel a fény szóródását vizsgálta. Mondjuk nálunk sajnos elterjedt az a „szögletes” nézet, hogy a szín - annak érzékelése - ösztönös, valaki vagy rendelkezik ezzel a tulajdonsággal vagy nem. Létezik egy-két ősi szabály, amely a komplementer színekkel, a monokromitással, a harmóniákkal foglalkozik, de a színérzékelés tanítható és tanulható.
Z. J.
Fontos és jó dolog, amit a Gábor mond, magam is találkoztam ezzel nem is egyszer. Jönnek a hallgatók és persze felismerik az alapszíneket - piros, kék, sárga stb. - de eléggé rácsodálkoznak, amikor kiderül, hogy mondjuk a zöldből, olyan 560.000 különféle árnyalatot lehet megkülönböztetni. Elkezdik érezni, felfedezik a színek dús változatait, kevergetik, vagy elképzelik, hogyan építhető fel a térben. Nekünk itt kezdődik a tanítás, a tanulókat rávezetjük annak felismerésére, hogy például egy piros szín olyan gyönyörű tud lenni, ha megfelelő árnyalatokkal meg tudja alkotni az ember. Nehéz, de mégis hálás oktatni.
T. G.
Egy fontos mozzanat azért van, amely a Nemcsics tanár úr érdeme, hogy valamilyen módon az építészet oktatásához hozzárendelték a színeket, mint témát. A színelméletet hozzá kellene kapcsolni az összes alkalmazott művészeti műfajhoz. Az elmúlt években tanítottam például lakberendezőket. Hihetetlenül fontos a belső térben a szín, befolyásolja, hogyan is érezzük magunkat egy szobában. De említhetném az öltözködést is. Megveszünk egy ruhát, aztán csak ott áll a fogason, alig hordjuk. Ez a tudatalattink és a szín kapcsolata…
Z. J.
Ilyen szempontból azért én kicsit kedvezőbb helyzetben vagyok, mert a feleségem divattervező és sokoldalú… [nevet]
Nyilvánvalóan akkor a Műegyetem életében fontosabb szerepet játszik a szín, mint bárhol máshol.
T. G.
Az Egyetem színe a bordó; pár éve kaptam azt a nehéznek tűnő feladatot, hogy tervezzem meg a nyolc kar zászlószínét. Sopánkodtak, hogy nem fogják olyan simán elfogadni, de érdekes módon az Egyetem fennállásának 225 éves évfordulójára mégis megtették. Egyébként a gazdaságkommunikációban például, hogy egy cég logója mennyire tetszetős, vagy szimpatikus, abban is hatalmas szerepe van a színeknek.
Hogyan választotta ki, hogy melyik karhoz milyen szín illik?
T. G.
Az ember nem tudja függetleníteni magát az elsődleges érzelmi asszociációtól, benyomástól, amelyet az adott kar okoz. Így építettem fel a színeket is. Tehát a gépészmérnöki kar acélszürke lett, az építészmérnöki kar téglavörös, az építőmérnöki kar - akik ugye a földön, a tájban dolgoznak - egy nagyon szép olívzöld-fűzöld keverék. A villamosmérnöki karnál előkerült a digitális világ térhódítását szimbolizáló és a műszerekre reflektáló ultraviolakék. A természettudományi kar pedig tetszetős égszínkék lett…
Z. J.
Érdekes, amivel kapcsolatban a Nemcsics tanár úr is végzett kutatásokat, hogy bizonyos színek között hogyan érzi magát az ember, milyen a hatásuk. Akkoriban át is festettek néhány tantermet, például a matematikai képességeket erősítendően finom türkizkék lett az előadó.
Egy másfajta alkotói folyamat lehetett, amikor az M3-as metró vonalán található képeken dolgoztak…
Z. J.
Amikor minket a Nemcsics tanár úr megkért erre a feladatra, nagyon örültünk és megtiszteltetésnek vettük! Az ő ötlete volt a szín-jelzőrendszere az állomásoknak, érdekes lett volna, ha az egész vonalon megvalósul.
T. G.
Ez a színinformatika.
Z. J.
Igen, eszerint a belső kerületek a meleg színek, és ahogy távolodunk a központtól, egyre hidegebb színek következnek. Ezek voltak hivatva azt közvetíteni, hogy egy vidéki vagy egy külföldi ember is könnyen el tudjon igazodni a metróban, hiszen a színek mindenki számára ugyanazt jelentik.
T. G.
Most, hogy zajlik a felújítás, azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy mennyire hálásak vagyunk Pap László úrnak az UVATERV-től - ahol nem mellesleg édesapám is dolgozott - amiért ennyire a szívén viselte az állomásokon található alkotások sorsát. Nekik, az Egyetemnek és nekünk is köszönhetően (hogy most egy kicsit hazabeszéljek) alakult úgy, hogy ezek az alkotások megtisztulnak, megszépülnek, kipótlásra kerülnek, egyáltalán fennmaradnak.
Visszatérve magára az alkotófolyamatra, Nemcsics tanár úr mesélte, hogy közösen dolgoztak.
Z. J.
Megmondom őszintén, ez már elég régen történt, azóta sok minden kiment a fejemből. Viszont azt tudom, hogy egy szakmai zsűri lefotózta az alkotásokat, makettek készültek, sajnos ma már nincsenek meg. Azt viszont jól mondta a Tanár úr, hogy a Lampart gyárban, a zománc elemek festésénél tényleg mindenki együtt dolgozott.
T. G.
Olyan 2-3 ember egyszerre, igen.
Z. J.
Aztán a gyár munkásai - akik nagyon profik voltak a zománcégetésben - segítettek nekünk a végső fázisokban. Nagyon érdekes volt.
T. G.
Izgalmas amúgy, hogy sikerült egy hasonló korú és tradíciójú üzemmel, a Bonyhádi Zománcgyárral felvenni a kapcsolatot. Már jártunk is náluk, a hangulat szinte teljesen ugyanaz. Az elkopott, sérült lemezeket újra kiégetjük, szinte az eredetivel azonosak lesznek.
Mi volt a koncepciója az alkotásoknak? Kaptak instrukciót, hogy mi kerüljön a metróállomásokra?
T. G.
A Tanár úr nem instruált bennünket közvetlenül. Amire emlékszem, hogy nekem, mint a főiskoláról frissen kikerült embernek, ez életem remekművét jelentette, mindent próbáltam beleadni, nálam ez tiszta művészet volt. Az egész odáig ment, hogy aztán a Jóska barátom is csatlakozott ehhez a technikához: nem csak fújtunk, hanem festettünk is a felületre, jóllehet ez tilos volt, hiszen mondták, hogy az majd össze-vissza fog folyni. Ennek ellenére megérte. Az azóta eltelt időben számos riport készült ezekről a munkákról, sőt, még ki is állították az alkotások bizonyos részeit művészeti intézményekben. Érdekes módon - bár csak részleteiben lehetett őket látni - még úgyis egy képzőművészeti élményt adtak. Biztosra veszem, hogy a felújítás után ezek az alkotások ismét médiafigyelmet fognak kapni.
Z. J.
Egyenként kellett felhelyezni az elemeket, arra emlékszem, minden részletet beszámoztunk, hogy biztosan jó helyre kerüljenek. Az egyikre rákerült az aláírásom is, és pont az az egy darab nem sokkal később eltűnt. Tavaly november környékén jelentkezett egy úr, aki megtalálta a lemezt, az asztalán őrizte majd’ 14 évig. Megkeresett telefonon, amikor hallotta, hogy felújítják a metrót és visszahozta nekem, ez igazán szívmelengető érzés volt.
Hogyan állt össze az alkotói csapat?
Z. J.
Nemcsics tanár úr személyesen kért fel minket.
T. G.
Arra emlékszem, hogy innen az egyetemről négyen voltunk.
Hogyan újulnak meg az alkotások, mi a folyamata?
T. G.
Gyakorlatilag mindent méretarányosan újra kell gyártani. A színkódok csaknem 75%-át megtaláltuk, a többi árnyalatot újra kell keverni, elképzelhető némi színeltérés, de az csak műszeresen kimutatható, érzékelni nem is lehet majd. Amikor eltávolítottuk a falakról az alkotásokat, rácsodálkoztunk a tapasztaltakra. Találtunk például pénztárcát, persze pénz nélkül rég lejárt iratokkal, egy diáké lehetett úgy 20-25 éve, de begyűrt újságok, papírok is előkerültek. Szóval egy kis korlelet. Sőt még olyan sajátos szaga is volt az egésznek… Azt a takarítószert véltük felismerni, amit akkoriban, amikor a művek felkerültek, a takarítók használtak. Egyébként a lemezek mögött lévő pornak is fura vasszaga volt. Ezt nem is tudtam akkor hova tenni, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a metrónál a fékezés közben felszálló fémes pornak köszönhető.
Z. J.
Valóban, valamelyik színt újra kell keverni, de összességében jól állunk e téren. Mondhatnám azt is, hogy kissé túl is vállaltuk magunkat, mivel a sajátunkon kívül még elvállaltuk Somogyi János festőművész zománcképeinek a restaurálását is [Árpád híd]. Az önmagában körülbelül kétszer olyan nagy, mint az összes többi együttvéve.
Hogyan alakult az Önök személyes életútja?
Z. J.
Már gyerekkoromtól kezdve rajzoltam, ez tett boldoggá, mindig is ezzel szerettem volna foglalkozni. Mondjuk, egészen fiatalon még többnyire nem tudja az ember, de engem más nem érdekelt. Mivel eredendően zalaegerszegi vagyok, először is fel kellett költöznöm a fővárosba. A Kisképzőn tanítottam ábrázológeometriát. A Képzőművészeti Egyetemre elsőre fel sem vettek, csak negyedszerre sikerült. Szoktam látni a mostani diákokon, hogy ez őket mennyire kétségbe tudja ejteni. Mármint ha nem sikerül a felvételi. Ez akkoriban természetes volt, hiszen nagyon szűk volt a létszám, 25-en lehettünk egy évfolyamban.
T. G.
Manapság Magyarországon 4-5 művészeti egyetemen képeznek képzőművészeket, sokan nyernek felvételt, aztán persze nem mindig tudnak érvényesülni a sok vetélytárs-kortárs mellett. Régen a szűk létszámnak megvolt a logikája, és természetesen a bejutás esélyét is ehhez mérték.
Mi az Ön története?
T. G.
Nekem sikerült bejárnom a hivatalos utat, a Képző előszobájának tekinthető Kisképzőben tanultam. Édesapám, aki gépészmérnök volt, persze azt forszírozta, hogy legyek inkább építészmérnök. Jártam ide a Műegyetemre építészeti előkészítő tanfolyamra gimnazistaként, főként fizika és matematika oktatásra, de azt egyáltalán nem tudtam követni. Végül úgy alakult, hogy rajztanárként kezdtem dolgozni. Otthon persze tartottak attól, hogyan fogok megélni, inkább valami alkalmazott művészetet kellene tanulnom… de nem hagytam magam eltéríteni. A szeretett mesterünk, Gerzson tanár úr is elég építészpárti volt, nagyon sok építésszel ápolt barátságot, Magyarországon elég sok köztéri alkotást készített.
Mivel foglalkoznak mostanság - már ha nem a tanításról vagy a metróval kapcsolatos restaurálásról van szó?
Z. J.
Kiállításokat rendezünk. Abszolút megmaradtam a színek hatása alatt, ez abból is látszik, hogy milyen technikákkal milyen alkotásokat készítek. Saját honlapot üzemeltetünk, meg lehet nézni, mikor-mivel foglalkozunk éppen. Jelenleg a műtermemet is itt alakítottam ki.
T. G.
Sikerült halmoznom az elfoglaltságaimat, egyrészt a színdinamikai kutatást is megpróbáltam folytatni, publikációk, riportok, szimpóziumokon való részvétel formájában; ez egy hihetetlenül izgalmas téma. Mivel nálunk az építészet és a színelmélet szinte összeforrott, sokan keresnek meg ezzel kapcsolatban is. Mit jelent ez? Manapság a panelprogramokban felújítják, szigetelik az épületeket, új külsőt kap egy-egy ház. Kidolgoztunk egy színrendszert, hogyan is nézzen ki az épület új külseje. Kecskeméten például sikerült összefogni az építészstúdiókat a témában, nagyon sok nálunk végzett diákkal találkoztam. Összességében olyan színváltozatokat kell kitalálni, amelyek egymáshoz is csatlakoznak, de önállóan is megállják a helyüket. Emiatt egy-egy terv elkészítése sok időt vesz igénybe, hiszen van, ahol mondjuk az 5 házból 2-3 rábólint, a többi meg nem.
Z. J.
Azt se feledd el, hogy az eltelt több mint 10 évben mi mennyi hallgatót tanítottunk meg erre a panel-színezés technikára, hányan foglalkoznak ezzel! Ha úgy nézzük, már ezért is megérte ezt a pályát választani.
T. G.
Igen, ezzel egyetértek.
Tari Gábor
Festőművész, színtervező. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának, Rajzi és Formaismereti Tanszékének egyetemi docense.
A tanszék tematikáját az építészképzésben szinte minden nappali évfolyamon oktatja. A Színdinamika Szakmérnöki Képzés vezetője és ezen belül a Színdinamika, illetve a Kompozíció című tárgy oktatója.
A Képzőművészeti Egyetem elvégzése óta részt vesz hazai és külföldi kiállításokon, tanulmányutakon, mint festőművész, köztéri képzőművészeti alkotásokat készít. Új, illetve felújítandó történelmi épületek tervezésében vesz részt, mint színdinamikai tervező és főként ebben a témában publikál.
Kollégájával és egyben barátjával, Zalakovács Józseffel sok tízéves múlt áll már mögötte mind alkotóművészként, mind tanárként. Egyike az M3-as metróvonalon található művek alkotóinak, az Újpest-Városkapu (Kompozíció) és Újpest-Központ (Felület és textúra) állomásokon láthatóak alkotásai.
Zalakovács József
Festőművész. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának, Rajzi és Formaismereti Tanszékének egyetemi adjunktusa. Oktat többek között szabadkézi rajzot, alakrajzot, színdinamikát.
Munkássága sokrétű: elkészítette többek között Gyöngyös belvárosának színtervét, aktívan fest, önálló kiállításai vannak, emellett reklámgrafikával is foglalkozik.
Festményei magántulajdonban, irodákban, magángalériákban is megtalálhatóak.
Hasonlóan kollégájához és barátjához, Tari Gáborhoz, szintén hosszú múltra tekinthet vissza életpályájával kapcsolatban mind művészemberként, mind tanárként. Egyike az M3-as metróvonalon található művek alkotóinak, a Gyöngyösi utca (Körök) és Újpest-Városkapu (Elmozdulás) állomásokon láthatóak alkotásai.
Horváth Bence
Vincze Júlia
